Bárdok

A kelta mágia és mitológia tanulmányozói számára a bárdok (baird), az arisztokráciához nem tartozó szabad vándor énekesek az egyik legérdekesebbek. Az ő feladatuk volt megőrizni az ősi tudást, továbbvinni a történeteket. Általában megbízójuk hírnevét dicsőítették és politikai kémkedést is folytattak. Híreket hoztak és vittek, amerre útjuk során megfordultak, a kíváncsi kelták mindenhol nagy érdeklődéssel figyelték szavaikat. A családfők és a királyok előszeretettel alkalmazták őket.

Az énekesek általában húros hangszeren kísérték magukat. Legelterjedtebb zeneszerszámuk a hárfa volt, ami mai napig is Írország egyik jelképének számít. Egy ír monda szerint az első hárfát egy -természetesen ír- óriás készítette. Mindez még a világok hajnalán történt, mikor csak egy pár -az első nő és az első férfi- élt a földön. Boldogok voltak egymással. Naphosszat rendezgették a hegyeket, folyókat, tengereket a földön, leterítették a mezőket és tavakat alkottak. Történt egyszer, hogy az asszony, aki jó feleség volt ugyan, ám egy kissé pörlekedő, összeveszett az urával egy kis apróságon. Nem tudták eldönteni, hogy hová tegyék azt a szép kis hegyet, amit az asszony éppen a kezében tartott. Mást mondott a nő és mást akart a férfi. Szó szót követett, mígnem az asszony mérgében földhöz vágta a hegyet és dúlva-fúlva elrohant. Üldögélt egy ideig az óriás, élvezte a nyugalmat és a csendet, ám egy idő után furcsa fájdalmat érzett a szívében. Felkerekedett, hogy a felesége után eredjen. Követte az óriásasszony nyomait, sok-sok évezreden keresztül, mígnem megtalálta. Egy távoli tenger partján aludt, és még akkor sem ébredt fel, mikor a férje odaért mellé. Leült az ember, várakozott, és lassan ő is álomba szenderült. Előbb ébredt a nőnél, és elindult, hogy kiderítse a hirtelen álmosság okát. Ahogy sétált a parton, egy óriási hal csontvázára lett figyelmes, amire a béldarabok és az inak feszesen rá voltak tapadva. A szél járt ki-be a kifeszített húrok között és olyan andalítóan muzsikált, hogy az ember újfent elálmosodott. Felkapta az óriási hangszert és sietve ment ébreszteni a feleségét. Miután jól kiveszekedték magukat, kibékülve indultak hazafelé. Azóta, ha az asszony pörölni kezdene, a férfi csak előveszi az első hárfát, játszani kezd és a felesége azon mód mély álomba szenderül.

Egy másik történet szerint Dagda, az írek főistene teremtett egy hárfát, hárfással együtt. Mikor a zenész felesége az első gyermekét szülte, szomorú volt. A férje játszani kezdett, és a húr átvette az asszony érzéseit. Ez lett a fájdalom húrja. A második gyermek születésekor az asszony boldog volt és kacagott, a második húr a vidámságé lett. Az asszony a harmadik gyerek szülése közben elaludt, nem érzett semmit. Eközben jött létre a nyugalom és a halál húrja. A hangszeren a hárfás nem szólaltathatta meg mindhármat egyszerre, mert akkor felcsendült volna a tökéletesség hangja, ami mindent megsemmisít. A férfi mindhárom fiából hárfás lett, akiket szüleik három irányba küldtek tanulni, hogy soha ne találkozzanak, mert mindegyikük csak a saját dallamát tudta játszani. A zenészek egy esküvőn jöttek össze, de nem ismerték fel egymást. Mikor elkezdtek játszani, alapjaiban fordították fel a világot. A hárfák vésetei életre keltek és mire egymást elpusztították, a connaught-i harcosok is holtan hevertek körülöttük. Ezután Dagda is csak akkor vette elő híres hangszerét legközelebb, mikor győzelmet arattak a Magh Tuiredh-i csatában.

A hangszerek mágikus tulajdonságait és használóik varázslói képességét a kelták soha nem vitatták. A bárdok általában autodidakta módon tanultak, bár a nép meggyőződése szerint a sidhe-ben, vagyis a tündérdombokban oktatták őket. Hasonló tanítómesterekre utal a magyar mondás: Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.

A mondák nagy hírű bárdjai gyakorta tettek utazásokat a túlvilágra, hogy visszatérve az isteni (tündéri) erő által megszállva alkossák meg költeményeiket. Mikor Awen, a múzsa megihlette őket, természetfeletti, látnoki képességet szerezve tértek vissza hazájukba.

A történetekben a Tuatha Dé Danann, vagyis Danu istennő népe, az írek istenei (más néven a tündérek) hozták magukkal a zene és a költészet mágikus tudományát, amit északon tanultak egy ismeretlen, varázshatalommal bíró néptől.

A zene és a tánc mágikus voltára utal, hogy a tündérek csak egyes kiválasztott emberekkel voltak hajlandók megosztani tudásukat. A nyári félévben, mikor jól érezték magukat, sokszor táncoltak anyagtalanul kedvenc fáik alatt. Amikor kedvük tartotta, láthatóvá tették magukat, általában szép fiatal képet mutatva a kiszemelt embernek. Ha rossz szándékkal érkeztek, a külsejüket is ennek megfelelően alakították. Egyedül csak személyes ügyben jártak, általában csoportban jöttek a mi világunkba a Tir Na n-Og-ból, az Örök Ifjúság Földjéről.

Egy régi elképzelés szerint a szentnek tartott tündérfák alatt aludni, főleg nyári éjszakákon, nem a legegészségesebb. Hogy ezt betarthassuk, ismernünk kell, melyek azok a fák és növények melyeket a tündérek különösen kedveltek. Ilyennek számított a tiszafa, a vadkörtefa, a galagonya, a kökény és a magyal. Általában örökzöldek alatt vagy mellett ropták a táncot, mert ezek az időtlenségre és az örök életre emlékeztették őket.

Ha egy ember megzavarta a tündéreket, ők legtöbbször bosszút álltak, ám korántsem volt biztos, hogy ezt az elkövetőn tették. Az időtlenségben minden bűn megmaradt számukra, miközben a fizikai világban múlt az idő. Az itt élők meghaltak mire a tündérek észbekaptak, és sokszor már csak a leszármazottaikra szállhatott a tündérek átka. Ez egészen addig tartott, míg valaki ki nem engesztelte őket, ami általában egy tündérországi utazás kényelmetlenségeit és próbák sorát jelentette.
Amikor a tündérnép az időtlenség hazájában táncolt, természetesen anyagtalanul tette, ám átjutva az anyagi világba és itt mulatva, állandóan elnyűtték cipőiket. Ha az erdőben járva kis zöldruhás manókkal, leprechaunokkal találkozunk, akik egyik kezükben kulcsot, másikban kis cipészkalapácsot cipelnek, tudjuk, ők voltak egykor és talán még ma is ők a tündérek cipészei.
A történetek szerint Tir Na n-Og-ban örökké folyt a mulatság, az ide tévedt harcosok, egész nap vadásztak, ettek, ittak és a szép asszonyokkal játszadoztak. Mikor megelégelték a lakomákat, énekekkel és táncokkal szórakoztatták egymást. Innen visszatérve aztán már nem csak mint harcosok, hanem költőkké és zenészekké is váltak egyszemélyben.
A kiválasztottak általában hangszert is kaptak tanítóiktól. Ha a kiszabott feltételeknek megfeleltek (és általában otthagytak valamit cserébe), kétszer-háromszor többet élhettek mint a többi ember, azonban ha megsértették a tündéreket, azok azonnal visszavették tőlük az ajándékot. Amikor egy zenész visszatért tündérhonból hangszerével, általában vak, sánta, vagy púpos lett, azaz adnia kellett valamit a tudásért, de egészen addig amíg a mágikus zeneszerszám vele volt, hibátlan testűnek látták az emberek.
A történetek nem szólnak arról, hogy a tündérek táncot is tanítottak volna. Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy a bárdok a zenét magasabb rendű mágiának tartották mint a táncot. Állítólag aki hallotta a tündérzenét, rögtön a megfelelő táncra perdült és csak nehezen tudta abbahagyni.

A költők és a varázslók ünnepén, Samhain-kor -ami egyes vidékekeken egy hétig, máshol akár egy hónapig is tarthatott- vagy a Beltane fesztiválokon az írek még az 1950-es években is őriztek egy szokást. A fiatalok az egyik faluból áttáncoltak a legközelebbi faluba, miközben az öregek figyelték őket és a végén kiválasztották a legszebben táncoló és a leggyorsabban célba érő párt. Úgy tartották, akik megnyerik ezt a versengést, egy éven belül összeházasodnak.
A nyugati szigeteken élő bárdok sokszor úgy tanulták a tündérek zenéjét, hogy éjjelente kiültek a tengerpartra és hallgatták a Túlvilágról átszűrődő dallamokat. Úgy tartották, aki egyszer hallotta ezeket a hangokat, soha többé nem tudta elfelejteni.
A bárdok zenéje és költészete egyaránt mágikus mesterségnek számított. Mindkettőt alkalmasnak tartották az életadásra, a gyógyításra és halál okozására is. Úgy vélték, a dallam és a ritmus rezgése fellazítja a mágia szövetét, és így akadálytalanul áramolhatnak a megfelelő információk, kérések, átkok.

Háromféle dalt különböztettek meg. A vidám (ide tartoztak a harci indulók is), a szerelmes (és szomorú) dalok, és az altatók -amik nagy erejüknél fogva örök álomba is ringathatták a gyanútlan hallgatót- mind nagy erővel rendelkeztek.

A harcos bárdok, az arab sahirokhoz, vagyis harctéri versmondókhoz hasonlóan versbe szedett, dallal kísért mágikus énekekkel segítették a sereget. Nem fogtak fegyvert, csak mágiával harcoltak. Dallamvezetésük kacskaringósságával igyekeztek kikerülni az ellenség mágikus védelmét. A skótok híres hangszere a bag pipe (skót duda) szolgálta a védelem megalapozását és fanatizálta a harcosokat. Elnyomta az ellenséges sereg harcosainak énekét, ami nagy előnynek számított, miután a keltáknál rossz előjel volt, ha egy harcos meghallotta az ellenség mágikus dalait. Számára a csata valószínűleg halállal végződött.

A bárdoknak a germánok trubadúrjaihoz hasonló szerepük volt, bár nem énekeltek segélykérő himnuszokat isteneikhez, inkább önmagukból és a hangszerből merítették erejüket. A magyar igricek szerepe már inkább a hagyományőrzés volt.

A bárdok egyik fontos varázsdala az aer volt. Akivel szemben alkalmazták, felkészülhetett a legrosszabbra. Keléseket, pattanásokat rosszabb esetben halált is okozhattak.
Mágiájukban fontos helyen szerepelt az ail-geis is, ami egy olyan kérés volt amit teljesíteni kellett annak akihez intézték. Ha az illető volt olyan merész, hogy ezt megtagadja, megfosztották a becsületétől és le is fokozták.
Írország négy tartományában egy-egy bárdközpont és több kisebb "bárdház" létezett. A Munsterben lévő központban az altatót, Lensterben a szerelmes és szomorú dalokat, Ulsterben a vidám és harci dalokat, Connaughtban pedig a szatirikus énekeket tanították. Egy igazi bárdnak végig kellett járnia mind a négy iskolát, hogy sikeres tanulmányai fejében megkapja mind a négy megkülönböztető szalagot. Csak ekkor léphetett be teljes joggal a bárdházakba, ahol új dalok és költemények tanításáért, lejegyzéséért teljes ellátást kapott és megtanulhatta mások történeteit. Az, aki két szalagot megszerzett, tehát kétféle stílust mondhatott magáénak, szolgálóként léphetett be a házakba. Az itt töltött idő alatt tanulhatott, és később folytathatta útját a másik két tartomány felé. Megkülönböztető jelzésként általában hajukat egy "bárdszalaggal" összefogva viselték.

A költők nagy versenyeken mérték össze tudásukat (ír-feist, wales-eistedd fodd), ami jó alkalmat kínált a vásárokra, a harcosok és kocsihajtók próbájára, a mulatozásra. Egy ilyen feist-en átkozta meg a várandós Macha az ulsteri férfiakat, akik arra kényszerítették az asszonyt, hogy dicsekvő férje életéért cserébe győzze le futásban a híres ulsteri lovakat. Bosszúja az volt, hogy minden évben Samhain napja körül, az összes férfi öt napig azt a szenvedést (szülési fájdalmat) érezhette amit ő érzett, mikor terhesen versenyezni kényszerült.
Az énekmondók hangszeren is játszhattak, de nem volt számukra kötelező. Olyan bárd is akadt, aki kellő énekhang híján csak beszélt, és a szómágiával remekül elboldogult.
A bárdokat útjuk során mindenhol különleges bánásmódban részesítették. Ha megsértették őket teljes joggal írhatták meg az illetőnek szánt szatirikus költeményt, ami több generáción keresztül csorbította a sértegető fél hírnevét. A kelta nép a glam dicin, vagyis a ráolvasó ének erejétől rettegve, jobban félt a bárdoktól, mint a harcosoktól.

A bárdok tudásuk szerint szakosodtak. Előénekesek, a nemesek udvari énekesei, vándor énekesek és történetmondók is lehettek. Wales területén magasabb rangban álltak mint a filik, Írországban mindez fordítva volt, ahol is a filik költőnek és mágikus hatalommal rendelkező látnoknak számítottak. Nők (bran fili vagy banfáith) is lehettek közöttük.

Filik

A filik a szó erejét használták, de nem vehettek részt a druidák titkos szertartásain. Tanulási idejük 7-12 évig tartott a fili iskolákban, ahol hagyományos tudást is oktattak. Megismerték a dinschenechas-t, vagyis a Jeles Helyek Tanát, ami leginkább történeti földrajznak nevezhető. Életben tartották a dombokhoz, erdőkhöz, ligetekhez, folyókhoz tartozó történeteket és a szent helyek jelentőségét. Szájhagyomány útján folytatták tanulmányaikat. Ők voltak a törvények őrzői és ismerői is. Még a druidák is hozzájuk fordultak vitás ügyekben. Nagy gondot fordítottak a zene, és főleg a szent zenék megőrzésére.
A fili hierarchia első fokozatának (tanuló) neve Éigsín, a másodiknak Mac Fuirmhidh, a harmadiknak Dos, a negyediknek Cana, az ötödiknek Clí, a hatodiknak Ánradh (Ánruth) és a hetediknek Ollamh volt.
A XII. századig még nem különült el egymástól élesen a zenész és a költő, csak a XVII. századra vált két külön ágazattá. A korai ír költészet nem ismerte a rímet, az csak a XV. században jelent meg a grammatikai versekben. Nem létezett funkció nélküli irodalom sem. A történetek között akadt szerelmi, harci, bikarablásokról szóló és még sok más mese is. A fili hierarchia attól függött, a költő mely területtel foglalkozott. Legfontosabbnak a mecénások történetei számítottak, ezt követte a dinschenechas, azt pedig a szerelmi történetek. A bárdoknál hasonló volt a felosztás. Az Ard Rí főfilije más rangban volt mint egy családfő főfilije. Az előkelőbbeknek pedig az alacsonyabb rangúak voltak a kísérőik.
A történetmondók az énekek és a szövegek közben recitálással tartották fenn a hallgatóság figyelmét. Mindent elsőre meg tudtak jegyezni, ami nagyon fontos volt, mert nem írhatták le amit tanultak. Az emberek félték a hatalmukat, mert ők a szavaikkal is tudtak ölni. Ha valaki nem fogadta el véleményüket, állítólag elég volt ha megfogták az illető fülét, és az máris szörnyethalt.

Druidák

A kelta hagyomány őrzői, azaz a papok és varázstudók között legmagasabb rangban a druidák (druid) álltak. Nevük a Dru-vid (A Tölgyfa Ismerője) vagy Daru-vid (Tisztánlátó vagy Nagyon Bölcs) szavakból eredeztethető. Nem felel meg teljesen a valóságnak, ha a pap elnevezéssel illetjük őket, ugyanis nem prédikáltak, ügyfeleik keresték fel őket ügyes- bajos dolgaikkal.
Öröklődő kasztjukba az tartozhatott, akinek már a nagyapja is druida volt, de iskoláikban a nemesek gyermekeit is tanították. Ismerték a szent történeteket, mint a filik és a bárdok, de feladataik közé tartozott a mágia, a rítusok és a természetvallás gyakorlása, a törvényhozás és a fiatalok tanítása, nevelése is.
Az ifjúság nevelését a filikkel és a harcosokkal együtt végezték, ugyanis a királynál mindig vendégeskedett egy háromszor 50 fős gyerekcsapat, akiket mindenki egyformán taníthatott. A harcos harcra és bajvívásra, a fili zenére és költészetre, a druida a jogra és a történelemre. A druidák nemcsak a költészetben, a történelemben és a gyógyításban jeleskedtek. Ismerték és használták a gyógynövények erejét, vezették az áldozati szertartásokat, jósoltak a csillagokból, a madarak röptéből, az álmokból, a számokból és az égi jelekből. Peres ügyekben ítéletet mondtak, nem fizettek adót, és nem kellett katonáskodniuk. Ha harcra került a sor, varázslataikkal segítettek.
Nők is lehettek tagjaik sorában. Leghíresebbek a Sena szigeti kilenc szent szűz volt. Mint láthattuk, a kelták társadalmában a nők lényegesen több szabadságot élvezhettek, mint más népek asszonyai. Nemcsak javakat birtokolhattak, harcolhattak és el is válhattak férjüktől, hanem a tanult osztály is tagjai sorába fogadta őket. Sok történet említ nagy tudású harcosnőket, varázslónőket, mágusokat és boszorkányokat, akik méltó ellenfeleknek számítottak a férfiakkal szemben. A walesi Cerridwen, az ír Morrighan mint nagy hatalommal bíró asszonyok jelennek meg a történetekben. A Cú Chulainn-t harcra tanító, Alba szigeti Scathach szintén nő volt, róla nevezték el a Skye szigetet. Női druida tanította mágiára és a szavak erejére a Fiana -akik között asszonyok is harcolhattak- vezérét, Fionn macc Cumhall-t is.

A druidák tanításaikat, erkölcsi igazságaikat hármas tagolódású versekbe szedték, amiket ma triádákként ismerünk. Egy híres tirádájuk: "Tiszteld az isteneket, ne tégy rosszat, és légy bátor!"
Egyik legfontosabb tételük, hogy a lélek nem pusztul el a halál után, hanem egyik testből a másikba költözik. Ez a hit adott bátorságot a harcosoknak, akik bíztak benne, hogy haláluk után megtérhetnek a Boldogok Országába.
A druidák olyan nagy tekintélynek örvendtek, hogy a király előtt szólalhattak fel a gyűléseken. Nem írtak, bár tanult emberek révén természetesen ismerték az írást, ám halálbüntetést róttak arra druidára, aki leírta a titkos tanításokat. Rítusaikat szent (tölgyfa) ligetekben tartották, és itt is laktak. Szentélyeik faácsolatú épületek voltak és a nemed, nemeton vagy drunemeton nevet viselték. legmagasabb rangú druidák 20 évig tanultak, és 9 fokozatot sajátíthattak el. Szövetségük élén a fődruida állt. Évente egyszer az összes mágus összegyűlt a fő nemetonban, ahol kicserélték tapasztalataikat és tanították egymást. Írországban a legfőbb szent helynek az ország köldöke, vagyis Uisnech, Galliában a Carnutes törzs földje, azaz Gallia közepe számított.
A mítoszok szerint a magas rangú varázslók hatalma kiterjedt a vizek irányítására, az alakváltásra és a levitációra is.

Egy ír monda szerint telihold ünnepén egy vén druida feleségül vett egy fiatal lányt. Házasságkötésük után a férfi megígértette asszonyával, hogy bármi történjen is, nem megy utána az erdőbe, ahol rendszeresen találkozott druidatársaival. Egy alkalommal a lány mégis utána lopózott az erdő széléig, de nem mert belépni. A második alkalommal végül a férje után osont, akit tizenkét másik férfi társaságában talált egy holdsütötte tisztáson.
Látta, amint a druidák felnyitják a réten álló kút fedelét, és mágikus szavakat mormolnak hosszú időn keresztül. Miután elmentek, a kíváncsi lány is felnyitotta a kút fedelét, ám hirtelen egy "tüzes-vizes" szörny az arcába mart. Az asszony -aki éppen állapotos volt- nagy kínok közepette menekülni kezdett, de a szörnyeteg utána eredt. A hosszú hajsza után végül együtt zuhantak az óceánba. A lány még halála előtt meg tudta szülni gyermekét, aki később a fiatalság istene lett. A régi monda szerint, ahol a szörny futott, ott jött létre a Boinn folyó ágya.
A történetből is kiderül, hogy nemcsak a király, hanem a druidák számára is a víz központi szerepet játszott. Szertartásaik folyók, kutak közelében zajlottak, és szentélyeik is mind víz közelében álltak. Az ilyen helyeken talált tárgyak között üstök, ékszerek, (állati, néha emberi) csontok, fegyverek, átlyukasztott koponyák és szertartási hangszerek (kürtök) is szép számmal akadtak.
A druidák nem csak a vizet tartották szentnek. Az indiai rendszerhez hasonlóan ők is öt őselemmel dolgoztak. Szerintük a levegő (szél), a víz (tenger), tűz és a fém (föld) mellett a természet vagy fa (tér, éter, ákása) az ötödik elem, az amely egyesíti magában a többi elemet.

Az indoeurópai vallások sok ősi eleme hasonló a druidák, az indiai bráhminok és a római pontifexek gyakorlatában is, ami rámutat a közös eredetre. A druidák tanításait továbbvivő, a kereszténységgel kiegyező filik kifejezései még a XVII. században is meglepően hasonlóak voltak az india szent szövegekhez.

Az idők folyamán a kelta népet sok támadás érte. A vikingek, szászok és a normannok mellett a rómaiak is egyre kijjebb szorították őket Írország felé. Vallásuk a kereszténység terjedésével szorult háttérbe igazán. A varázslók a római hódítás elől -miután az isz. 1. században Tibérius, majd Claudius császár kitiltotta őket Galliából, és Augustus császár eltörölte az emberáldozatokat- Írországban, Skóciában és a Brit szigeteken kerestek menedéket, és az ellenállási mozgalom vezetőivé váltak. Még a 6. században is működtek szervezeteik.
Írországban, Szent Columcille és Szent Patrik segítségével létrejött a pogányság és a kereszténység keveréke, a Culdee-i kereszténység. Az ősi hit megfért az új tanításokkal és az Iona szigetén található központ egészen addig virágzott, míg az angol hódítók el nem foglalták és meg nem semmisítették.

Az új vallás terjedése folytán egyesek felvették az új hitet, mások titokban dolgoztak tovább. A druida rendek feloszlatása, üldöztetése előtérbe helyezte a filik munkásságát, akik az egyházzal sajátos, egymást kiegészítő kapcsolatot alakítottak ki. Hagyományaik a XVII. századig fennmaradtak, annak köszönhetően, hogy sok iskolában fili tudást oktattak, és igyekeztek megőrizni, legalább szimbolikus formában az ősi tudást.
Sok régi szentély helyén -amik nagyon erős energiaközpontok voltak- az idők folyamán templomokat építettek. Az oszlopfők és az alul -felül lyukas szoborfejek, vagyis a fejkultusz (Napkultusz) kellékei a mai napig állnak.

Nayah